Aktív témák
-
Niquis
aktív tag
Ez is jó régen volt. Legalábbis most már annak tűnik. A helyzet azóta is változatlan sajnos, átmeneti javulás után komoly visszaesés. Nem akarok megint ugyanarról írni, mert a helyzet olyan, mint a kiöregedett zenekar esete, akik évente tartanak egy búcsúkoncertet.
Így visszaolvasva bámulatos, mennyire ugyanez volt a probléma akkor is, és ezt mennyire elfelejtettem. Máskülönben nem estem volna ennyire vissza. Akár kezdhetnék új blogot is, ''Egy internetfüggő naplója'' címmel. Nem sokban különbözne az ''Egy heroinista naplója'' fejlécű műtől. Ugyanaz az érzés. Szinte remegés fog el: még egy fórumbejegyzést megírok, még 100-at elolvasok, messengert nézek, beloginolok még egyszer pár oldalra... nyugodt, szinte transzcendens, de (most már!) érezhetően nem természetes kielégülés fog el. Az igazi világban pedig egyfolytában szégyent hozok magamra, kudarcot vallok...semmit sem csinálok meg időre, állandóan szabadkoznom kell: a konzulensem előtt, barátaim előtt, projekt-társaim előtt. Állni a laborvezető pillantását, amikor képtelen vagyok egy függvényt összerakni: ''úristen, ez hogy jutott el szakirányra?'' És az a borzasztó szégyen: mások szellemi termékéből élek! Magamtól semmit nem tudok létrehozni! Közben pedig gyarapodnak a rossz tulajdonságok: ingerlékenység, nemtörődömség, önzés, perverziók, tetszelgés magam előtt a semmire, képzelgés a nagyságomról. Út a gonoszsághoz. A legijesztőbb mégis: a borzasztó rohamtempójú érzelmi kiüresedés. Nem mozgatja meg a belsőmet semmi, csak a jól ismert függés-érzés. Attól tartok, a következő lépés a barátaim elvesztése lesz, majd a társadalomból való kitaszítás, és rémképem, hogy büdösen és nyomorultan ott fekszem az Erzsébet híd alatt, elfagyott, üszkösödő lábbal, beigazolódik. Talán még élvezni is fogom, kiépítek egy függőséget ezektől az érzésektől. Ennek a függőségnek neve is van: önsajnálat. Egy jobb pillanatomban viszont jöhet az öngyilkosság...
Újabb tropára ment élet, mit számít. Gondolhatják a 7-es buszról odapillantva. Ezzel kapcsolatban kellemetlen észrevétel, hogy az emberek nem segítenek egymáson ilyenkor. Mindenki, akivel kapcsolatban vagyok, látja, hogy szenvedek a feladataimmal, de legfeljebb apróságokban való jóindulatú segítség-próbálkozásokig jutnak. Senki nem próbál a probléma mélyére ásni, megkérdezni, hogy mégis, mi a faszom a bajod, ehhez nyilván kicsit fejest kéne ugrani az életembe. Miért nem? Egy magyarázat, hogy nem bírják más fájdalmát. Egyáltalán, a fájdalmat. Persze, hogy nem veszik magukra. Pedig a sajátok is könnyebbnek tűnnek, ha másét megkönnyítjük. Hálistennek ezt is éreztem már. Másik ok: azt gondolják, ''nahát, valami baja van. Nem baj, majd kijön belőle. Mit lelkizik annyit.'' Csak ne kelljen foglalkoznom vele. Úgy érzik, nem kapnak elég ellenértéket abból, ha valakire rászánják azt az energiát, időt, hogy kihúzzák a gödörből. Nem számít értéknek az, hogy látják a másik ember életét rendbejönni, kiteljesedni őt, és érzik a melengető érzést ezzel kapcsolatban. Karácsony táján talán időszerű lenne pedig.
De most a leszokásról. Amíg benne van az ember, addig nem veszi észre. Talán valami halvány sejtésed van arról, hogy mi nem stimmel, pedig az a sejtés valójában ordít, üvölt, hogy észrevedd, de olyan vagy, mint a félholtra nyugtatózott, akihez beszélni próbálnak. Aztán ha megragadod ezt az érzést, akkor csak egy teória egy darabig, nem is igazán akarod elfogadni, mert húz vissza a ''kellemes érzés''. Később, mikor felépül benned, nyilall beléd elemi erővel, hogy igen, ez a baj!
Egyértelmű, hogy esetemben jellembéli okai vannak a dolognak, mert régről is előbukkantak hirtelen függés-emlékképek, nehéz volt, mert ezekre nem szeretnék emlékezni. (csoda?) Függtem már videojátéktól, plátói szerelemtől, zenétől, ételtől, és ez még talán nem is a vége a listának. A függésből pedig, egy szint felett újabb függések keletkeznek. Nálam, az internetfüggés egyenes következménye például a pornófüggés, vagy az onlinejáték-függés (lenne). Áldom az eget, amiért nem kezdtem el pl. wowozni egyszer sem. Még nélküle is iszonyú nehéz.
Mik a lépések a megoldás felé? Hasonló a terápia, mint a heroinistáknál - csakis az azonnali cold turkeynek van értelme. Azaz teljes megvonás. Nyilván, az internet esetében ez nem működik egy az egyben, mert a munkám(ha megvan még) és az iskolám is ezzel kapcsolatos. Ám, míg a heroinból sosem lesz porcukor, az internet nem csak káros lehet. Mivel a teljes eldobás nem megoldható, át kell értékelni a hozzá való viszonyomat. Mostantól nincs olyan, hogy Az Internet, és nincs olyan tevékenység, hogy internetezés. Csakis mint információforrás szerepel, a wikipedia és a googlesearch, ahhoz, amire szükségem van az életben. Kitiltom tűzfalból az iwiwet, a love.hu-t, az index.hu-t, a blog.hu-t, a blogteret, az összes prohardver domaint, és ha a jól ismert érzést veszem észre, akkor a youtube-ot is. Vagy bármi mást. A zenehallgatást is radikálisan vissza kell fogni, főleg a közben jelentkező színpadi képzelgéssel együtt. A legfontosabb, a visszaesés elkerülése: mint mindent, ezt is a legelején kell megfogni. Nincs ''csak megnézem még ezt meg azt'', nincs lazulás a net előtt, a legelső jelre sicc és önvizsgálat. Nincs fórum, bambulás a fülesre! Csinálj inkább mást, az igazi életben! Bármit! Pihenj, ürítsd ki a fejed, ha az kell, de erre mindig emlékezz, milyen volt!
Sok-sok gondolatot kell kiirtani, és megtisztítani. Komoly önfegyelem kell hozzá, és nem lesz rá elég hetekben, talán hónapokban mérhető idő. Bennem van a gyomorgörcs, hogy fog ez menni. Lemondással vegyes haragot is érzek. Még érettségiző koromban, mindenki úgy vélte, szép tudományos karrier előtt állhatok. Majd az egyetemen előbb utolértek, akik régen mögöttem voltak, majd el is hagytak, és az egyetemi miliő legaljára süllyedtem. Nem hiszem, hogy sok ember van itt, aki megbízna abban, hogy egy komolyabb feladatot meg tudok oldani. Elpazaroltam a kiteljesedés éveit, és egyáltalán nem biztos, hogy vissza tudom állítani azt a teljesítményt, amit korábban el tudtam érni. De ez az egész nem a semmiért indul, mert én viszont hiszek ebben! És addig fogok dolgozni érte, amíg az erőm tart! Nem erre való az életem, amire ezekben az években használtam!
Sosem tudtam jól blogolni. El se olvassátok a korábbiakat, hülyeség mind. Végig ott van az a kettősség, hogy ki szeretnék tárulkozni, ugyanakkor magamnak írok, mert nem tudok fesztelen lenni, ha tudom, hogy mások is olvassák. (Nem beszélve a különös, kifacsart gondolatokról mögötte, ami meg túl bonyolult ahhoz, hogy le tudjam írni, ám ugyanolyan fontos küzdeni ellene, mint a függőség ellen. De ez utóbbi probléma nem általános, hanem rám jellemző, míg a függőség mindenkire veszélyes és aktuális!) Mindegyik bejegyzésen érzem, hogy ezek nem teljesen én vagyok, nem adtam ki, amit valójában tudok! Hát ezt most kimondottan nektek írom! Bárki beleeshet ezekbe a csapdákba, és vannak sokkal enyhébb fokozatai is, amiket még észre sem veszel. Elég sokat leírtam, vagy következik itt ezekből, ha bármelyiket igaznak érzed magadra, kérj segítséget! Menj el egy barátodhoz, akit sokra tartasz és elért már eredményeket az életben, és beszélgess vele, kérd meg, hogy adjon tanácsot! Ha nincs ilyen barátod, menj el pszichológushoz, pszichiáterhez! Kisebb szégyen, mint kitaszítódni az életből és úgy élni saját magaddal, hogy a testedbe, mint börtönbe zárva vegetálsz!! Figyeljetek a lelketekre, mert mindig megmondja, ha baj van! Mindig érezni fogod, ne intézd el egy legyintéssel, vagy azzal, hogy majd elmúlik, és Isten ments, hogy elfojtsd az érzést. A lélek: gyülekezet, mint Füst Milán nagyon tömören és szépen mondja, de az is, mint a juhász legkedvesebb kincse, a juh. Ha elbitangol, csak tüskés bokrokon, farkashordákon és rablókon keresztül fogod tudni visszaszerezni! Inkább ne engedd, hogy ez történjen: vigyázz rá, őrizd jól és viseld gondját!
Viszlát, kedves fórumozók és köztetek virtuális barátaim!"És ha helyzet van, akkor mindig lépni kell. Ha olyan a helyzet."
Így visszaolvasva bámulatos, mennyire ugyanez volt a probléma akkor is, és ezt mennyire elfelejtettem. Máskülönben nem estem volna ennyire vissza. Akár kezdhetnék új blogot is, ''Egy internetfüggő naplója'' címmel. Nem sokban különbözne az ''Egy heroinista naplója'' fejlécű műtől. Ugyanaz az érzés. Szinte remegés fog el: még egy fórumbejegyzést megírok, még 100-at elolvasok, messengert nézek, beloginolok még egyszer pár oldalra... nyugodt, szinte transzcendens, de (most már!) érezhetően nem természetes kielégülés fog el. Az igazi világban pedig egyfolytában szégyent hozok magamra, kudarcot vallok...semmit sem csinálok meg időre, állandóan szabadkoznom kell: a konzulensem előtt, barátaim előtt, projekt-társaim előtt. Állni a laborvezető pillantását, amikor képtelen vagyok egy függvényt összerakni: ''úristen, ez hogy jutott el szakirányra?'' És az a borzasztó szégyen: mások szellemi termékéből élek! Magamtól semmit nem tudok létrehozni! Közben pedig gyarapodnak a rossz tulajdonságok: ingerlékenység, nemtörődömség, önzés, perverziók, tetszelgés magam előtt a semmire, képzelgés a nagyságomról. Út a gonoszsághoz. A legijesztőbb mégis: a borzasztó rohamtempójú érzelmi kiüresedés. Nem mozgatja meg a belsőmet semmi, csak a jól ismert függés-érzés. Attól tartok, a következő lépés a barátaim elvesztése lesz, majd a társadalomból való kitaszítás, és rémképem, hogy büdösen és nyomorultan ott fekszem az Erzsébet híd alatt, elfagyott, üszkösödő lábbal, beigazolódik. Talán még élvezni is fogom, kiépítek egy függőséget ezektől az érzésektől. Ennek a függőségnek neve is van: önsajnálat. Egy jobb pillanatomban viszont jöhet az öngyilkosság...