Új hozzászólás Aktív témák

• #43799 janos666 nagyúr Komplikato #43798

  Új Válasz 2019-02-11 13:11:17 #43799

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  janos666

  nagyúr

  LOGOUT blog

  válasz Komplikato #43798 üzenetére

  Mikor elkezdtem összeszedni pár pont mentén, hogy szerintem miért nem hasonlítanak (?), én is sok közös pontot találtam. Viszont hiába nem sikerült jól megfogalmaznom semmi igazán jó érvet, hogy miért, még fenntartanám ezt első benyomásom, hogy nagyon más a kettő.

  Terry Gilliam legtöbb filmjével együtt a Zero-t is szeretem, és már többször láttam (bár a Python korszakból keveset ismerek, vagy még csak túl fiatalon láttam azokat ahhoz, hogy értsem a mélyebb tartalmukat, ha már azokban is volt).

  A Maniac S01 is tetszett, és ezt is tervezem, hogy egyszer majd újranézem, mert biztos sokkal több történik benne egyszerre, mint amit elsőre lineárisan ki tudtam kapni belőle.
  > Amúgy a Limited Series úgy tudom alapvetően egyszeri eresztés. Ha lesz is több évad, az nem egy közvetlen folytatás, és nem is feltétlenül hasonló témájú (és vagy cserélődhetnek a szereplők, vagy amelyik marad, az is más szerepet játszik).

  Néhány konkrét dologban tényleg találkoznak.
  - Hasonlóan cinikus például a véleményük a modern pszichológiáról (nem azt mondják, hogy nem képes segíteni, de azt sugallják, hogy ez ritkán sikerül, mert sokszor talán nem is ez a valódi céljuk a gyakorlatban, hisz profitábilisabb lehet örökké gyógyulatlanul kezelni valakit, illetve mikor mégis segíteni próbálnak, akkor sem tökéletesek/mindehatók az ilyen orvosok sem, hanem többnyire ők is némileg elb@szottabb féle emberek, épp csak funkcionálisabbak, mint a pácienseik... ).
  - Részben hasonló pszichés/lelki problémákkal küzdenek a főszereplők, de nem egészen egyformák (egyezik pl. az antiszociális jegy, de más tőből fakad) és szerintem más a gyökerük (a Maniac esetén neurobiológia, a Zero-nál túlzott tudatosság az erős külső behatásokra).
  - A virtuális valóság is hasonlóan jelenik meg, de szerintem kicsit másképp használják (a szereplők és az írók is). Terry inkább használja ezt arra, mint a The Matrix vagy eXistenZ filmek (próbálja rávenni a nézőt, hogy ő maga is kezdje elveszíteni a kapcsolatát a "valósággal", míg a filmet nézi), míg ebben a sorozatban ez pusztán egy "varázspálca" szerű írói eszköz, ami lehetővé teszi a 'világok közti utazást' (bár részben épp ezért akarom újranézni a sorozatot, hogy kicsit tisztábban felmérjem hol a határ skizofrénia, kémiai tudatmódosítás, és digitális virtuális valóság közt, mert talán kicsit eltévesztettem).

  A Zero a filmen belül is elmondja, hogy az élet absztrakt értelméről szól (elsődlegesen azt próbáljuk meg bizonyítani, hogy nincs, és úgy is viselkedünk, mint aki már elfogadta ezt, de közben talán még reméljük, hogy esetleg indirekten bebizonyítjuk azt, hogy mégis van [ha bizonyos, hogy nem igaz az, hogy nincs, akkor gondolom van...]).

  A Maniac esetén nem tudnám így megmondani, hogy mi volt a valódi központi témája, de talán a skizofrénia, kicsit kivetítve a dolgot oda, hogy mit is jelent az, hogy valaki nem normális (skizofrén, vagy legalább is antiszociális), ha igazából senki sem az (minden ember defektes valamilyen formában, a társadalom is őrült, csak az átlagos hülyeség nem számít hülyeségnek, mint pl. ahogy számtalan nyilvánvalóan ártalmas tett sem számít jogilag bűnnek) és hogy csak a szubjektív környezetünkön (család, munkatársak, stb) és a véletlenen (kivel hoz össze a vak szerencse és mikor hova/mibe tévedünk) múlik az, hogy ezek mellett lehet-e boldog életünk (vagy nagyon nem, hanem akár egy börtönben/diliházban kötünk ki szétgyógyszerezve).

  -->>> Az utóbbi bekezdések nyomán talán az a legnagyobb különbség, ami elsőre tudat alatt azonnal szét akarta választani a fejemben a kettőt az, hogy a Maniac sokkal pozitívabb hangvételű, és kifejezetten boldog lezárású, míg a Zero annyira halálosan depresszív, hogy a végén már nem is érzi a nőző, ahogy a lezárásával megadják neki a kegyelemdöfést. A Maniac-tól úgy éreztem, hogy van értelme élnem akkor is, ha hasonlóan elb@szott ember vagyok. Mint a szereplőire, rám is vár valahol valódi boldogság az útin. Ugyanakkor a Zero után én is szó szerint lefeküdtem itthon a padlóra a sötét szobában, míg pergett a stáblista a TV-n, és perceken át teljesen üres volt a fejem, semmi gondolat nem folyt bennem, csak éreztem a mérhetetlen hatalmas, sötét űrt, és annak vonzását, ami elnyel mindent velem együtt. Tényleg úgy éreztem, hogy már most halott vagyok (nem is kell félnem tőle, ha ott és akkor leállna a szívverésem, nem számít).

  * Amúgy Terry Gilliam hatalmas mestere ennek a film végi hangulatkeltésnek. Én a Tideland végén is pontosan úgy éreztem magam, hogy "hú, azt hiszem talán tényleg valahogy így érezheti magát egy enyhe agyrázkódás után valaki (borzasztóan)".

  [ Szerkesztve ]

  TV/monitor kalibrálást vállalok. ||| "All right , Thom. But understand this: I do care for you. I care for all the lost souls than end up up here."

• #43803 Mik76 senior tag Komplikato #43798

  Új Válasz 2019-02-11 15:30:18 #43803

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Mik76

  senior tag

  válasz Komplikato #43798 üzenetére

  Jo is. Nezd csak tovabb, fogsz parszor pislogni.
  Nekunk a nejemmel nagyon bejott.

  http://www.imdb.com/name/nm1481844/?ref_=nv_sr_1

Új hozzászólás Aktív témák