Új hozzászólás Aktív témák

• #6 Vakegérke félisten potyautas #5

  Új Válasz 2018-05-11 16:46:17 #6

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Vakegérke

  félisten

  válasz potyautas #5 üzenetére

  A jó bornak nem kell cégér.

• #5 potyautas tag

  Új Válasz 2018-05-11 16:31:38 #5

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  potyautas

  tag

  Nyolc éve raktam fel ezt az írásomat, de az esemény amely ihlette, már több mint 20 éve történt. Ma hívott az akkori ügyfél. Az a bizonyos bizalmatlan...illetve a lánya, de ő is jelen volt a szerződéskötéskor. Érdeklődött, hogy csinálok-e még ilyen munkát. Mondom, több mint húsz év után

• #4 Vakegérke félisten potyautas #3

  Új Válasz 2010-04-19 19:02:41 #4

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Vakegérke

  félisten

  válasz potyautas #3 üzenetére

  Na pláááne...

  Gyermeket elveszteni a legkegyetlenebb dolog lehet a világon. Isten ne adja, hogy bármelyikünk valaha is átélje az érzést.
  Szóval Julika meg akarta adni a legszebbet, legjobbat gyermekének. A legutolsót, amit adhatott neki.

  Vannak olyan munkák, ahol nincs minősítés, osztályozás. Csakis tökéletes lehet az, amit a mester kiad a kezéből. A kegyeleti tárgyak is ilyenek. Egyszeri, megismételhetetlen dolgok. Lélek kell legyen bennük, hiszen a gyászoló rokonság könnyeinek, érzéseinek súlyát kell, hogy kibírják, elviseljék, mi több, hordozzák.

  Ami pedig a kézcsókot illeti, szerintem nem ráadás volt. Az volt az igazi fizetség, nem a suhogó bankók. Emberi, érzelmi fizetség, amely (legalábbis számomra) mindennél többet ér.

• #3 potyautas tag

  Új Válasz 2010-04-19 16:28:27 #3

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  potyautas

  tag

  Julika 80 lehetett, én 45. Az unokája is Julikának szólította, nem is értettem eleinte, hogy milyen kapcsolat van köztük. Az egymás iránti szeretet ugyan közeli rokonságot sejtetett, de nem tudhattam biztosra, míg meg nem kérdeztem.
  A mi kapcsolatunk szigorúan üzleti volt. Az új síremléken egyikük az anyja, másikuk a lánya nevét olvashatta. Nekem csak egy munka volt a sok közül. Nem volt benne semmi különleges. Az, hogy jól sikerült, természetes kell, hogy legyen!
  Julika könnyes szemmel simogatta a hideg gránitot. Nagyon meg volt elégedve a munkámmal, alig győzte köszönni. Voltam már néhányszor hasonló helyzetben, de az nagyon meglepett, amikor megragadta a kezemet és megcsókolta. Mondta is, hogy az isten áldja meg a kezét mester úr! Azt persze mondanom se kell, hogy a szerződés szerinti összeget megkaptam, a kézcsók csupán a ráadás volt. Legjobban az aranyozott betűk ragyogása tetszett neki, ami mellesleg nem személy szerint az én munkám. Ezt az apróságot nem találtam szükségesnek szóvá tenni.

• #2 Móci addikt Vakegérke #1

  Új Válasz 2010-04-19 16:03:39 #2

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Móci

  addikt

  válasz Vakegérke #1 üzenetére

  Talán itt a legfontosabb, hogy a végtermék tökéletes legyen.
  Nem mindegy, hogy mi kerül ki a temetőbe, s mit nézünk mi sok éven keresztül, s mi alatt nyugszik szerettünk.

• #1 Vakegérke félisten

  Új Válasz 2010-04-19 15:52:43 #1

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Vakegérke

  félisten

  Fura a halállal kapcsolatosan elégedett ügyfélről beszélni, pedig jól mondod. Az anyóka megnyugodott szívvel-lélekkel engedi távozni szerettét, hiszen megadta a végtisztességet, és a sírkő sem gányolt, hanem gondos munka. Ahogy kell.

Új hozzászólás Aktív témák