Új hozzászólás Aktív témák

• #130137 Miklós315 aktív tag

  Új Válasz 2020-01-02 23:41:52 #130137

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Miklós315

  aktív tag

  Önök kérték ("sportfilmek"), 1. rész

  Million Dollar Baby
  Egy barátom ajánlotta ezt a filmet kb. mikor megjelent, mondván, hogy nagyon jó. Ránéztem, hogy mi ez, láttam, hogy Clint Eastwoodos boxfilm, és tovább is léptem. Nekem ő akkor még csak az az érdektelen pisztolyhős volt, akit korábban sikerült az általam fabrikált skatulya mélyére vetnem. Telt-múlt az idő, és ugyanez a barátom írt egy recenziót a Gran Torinoról, de olyan lelkesítőt, hogy egyből rá is mentem a filmre. Hogy ezt milyen jól tettem! Rájöttem aztán a végén, hogy Eastwood volt a rendezője is. Egyből dobtam a skatulyát, és belevetettem magam a filmográfiájába (ezt amúgy másoknak is ajánlom, nagyon sok jó filmet rendezett – ahogy a …bébit is).
  No, eme vargabetűvel jutottam el tárgyalt film megtekintéséig.
  Csak szuperlatívuszokban tudok írni, beszélni e műremekről, páratlanul hibátlan alkotás. Nem sok olyan filmkedvencem van, melynek egyetlen másodpercén sem módosítanék. Az Eastwood által írt finoman csordogáló, kiválóan funkcionáló aláfestő zene, és a történet narrációja azonnal beszippant, és nem enged. Clint filmjeinek szokásos kollégái, az operatőr és a vágó aprólékos, valóságos, élettel teli látványt tárnak elénk. Kiváló színészek kimagasló beleéléssel játsszák imádnivaló és/vagy gyűlöletes karaktereiket – de a legutolsó utáni mellékszereplők is! Frenetikus, intelligens szövegkönyv emeli a mű fényét, sokszor megnevettet, többször megríkat. Igazi hullámvasút, amelyről le se akarok szállni, de sajnos, egyszer mindig véget ér az utazás. A forgatókönyv mesterien építkezik, s jó ritmusban adagolja az új szereplőket, fordulatokat. Tempója lassú, ráérős – igazi mesélő alkotás. Kapunk időt és lehetőséget megismerni a karaktereket, hátterüket, könnyedén kötődünk hozzájuk, vagy viszolygunk tőlük. Földhözragadt, valóságos, emberi jellemek táncolnak egymás körül a ringben, sportszerűen felemelik egymást, ha lerogynak, vagy bicska nyitogatóan sunyi húzásokkal pancsolnak be egymásnak. Család, barátság, hit, halál – felfoghatatlanul nehéz döntések kerülnek elő a sarkokból, és hőseink győznek vagy elbuknak, de mi mindig ott vagyunk velük, és velük éljük meg a pillanatot. Rendkívül érzelmes, de soha sem válik oktalanul giccsessé; szívmelengető darab.
  A történetetről annyit: Eastwood karaktere egész életében a boksz körül lebzselt, s most, megöregedve, saját edzőterme – kissé hanyag vezetése – révén sem tesz másként. A boksz az élete. Régi, hű barátja, akit Morgan Freeman hoz nagyszerűen, kisegít a működtetésben. Hilary Swank magával ragadó figurája pedig egy nap váratlanul rájuk töri az ajtót, hogy álmai, vágyai – mindent egy lapra téve fel – beteljesülhessenek. Összeáll hát a banda, és egy csodaszép lelki- és karrierutat járnak be együtt, melynek során velük együtt magvas tanulságokat, életbölcsességeket, prioritásokat tanulunk mi is. Nem könnyed darab, de megéri minden momentuma.
  Eastwood és Freeman, vén rókák remekbeszabott átéléssel játszanak, ám Swank természetesen őszinte, elbűvölő alakítása kirí közülük is. Itt került közel a szívemhez, és ennek számos más filmjét is köszönhetem, miután (akárcsak Eastwood esetében) rárepültem az életművére (ajánlom mindenki figyelmébe). Továbbá kiemelnék még két színészt, nevesen Margo Martindale-t (amúgy rengeteg filmben mellékszerepelget), aki nagy tehetséggel, emlékezetesen hozza a figuráját, s hozzá hasonlóan Jay Baruchel is felejthetetlen.
  Mindenki, aki nem látta még, feltétlenül vesse magát a képernyő elé, hogy megtudhassa, mit néz annyira Veszély, vagy, hogy mit jelent a „mo cuishle”. Hasizmokat, zsebkendőket elő, a lábmunkára most nem lesz szükség.

  A pankrátor
  Ugyanazt az utat jártam be vele, mint a Milló dolláros bébivel: ugyanaz a barátom ajánlotta, de ugyanúgy nem hittem neki, és skippeltem. „Kit érdekel az a műmájer amerikai bunyó, pláne valami kivénhedt alakkal a középpontban?” Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
  Darren Aronofsky rendezte (vele hányattatott kapcsolatom van: a Pí és a Rekviem egy álomért megnyert, szerettem őket, de A forrást nem vette be a gyomrom - nagyon giccses, pedig jó az alaptörténete. Későbbi filmjeiből a Fekete hattyú és a Noé szintén nem győzött meg, de a Mother! rabul ejtett), Mickey Rourke (semleges számomra) és Marisa Tomei (imádom!) pedig főszerepelnek benne. Igazából a két színész és a tökéletesen megragadott hangulat viszik el a filmet a hátukon. A zene és a látvány aládolgozik a lineáris forgatókönyvnek, mely egy egykori legendás pankrátor és egy lassan kiöregedő sztriptíztáncosnő lelki násztáncát vázolja fel. Mindketten szembekerülnek a kérlelhetetlen idővel, ám más motiváció hajtja – elmúlás felé tartó – porhüvelyüket. Rourke karaktere egyszerűen képtelen kiszállni, neki a pankráció nem sport, munka vagy hobbi, hanem életmód. Úgy tűnhet továbbá, az egyetlen kötődési módja ez a többi emberhez, innen nézve persze egyfajta kényszerpályán mozog. Ahogy Tomei figurája is: bevallottan a pénz miatt végzi munkáját, neki ez nem öröm, hanem szükség. De, ahogy az öreg harcos érzi, hogy a teste mindinkább cserbenhagyja, a bártáncos biztosan tudja, hogy lejár az ideje, mivel egyrészt fia lassan felnő, másrészt egyre több elutasítást kap vevőkörétől. Talán megérzik egymásban a hasonló lélekállapotot, mindenesetre közel kerülnek egymáshoz, egy kitörési pontot remélve eme kapcsolattól szorult egzisztenciális helyzetükből.
  A film legnagyobb erőssége – a két színész természetes játékán túl – a hangulata. Olyan jól elkapott jelenetek teszik átélhetővé, mint amikor a régi legendák – mintegy nyugdíjkiegészítés gyanánt – nyílt napot, dedikálást tartanak, de alig kíváncsi rájuk pár lézengő rajongó… A kamera elkapja a valaha szebb napokat látott ikonok tekintetét, ábrázatát, és világossá válik, milyen érzések kavaroghatnak bennük. "Egy kép többet mond ezer szónál." Másik pozitívuma, hogy beenged annyira a kulisszák mögé, hogy egy eme sportműfaj iránt egyáltalán nem érdeklődő nézőben is felkelti a figyelmet – a fizikai megterhelés, a trükkök, az előkészületek láttatása által –, és teljesen más hozzáállást képes kialakítani ily módon. Meglepő és sokkoló volt megismerni a műfaj csínját-bínját.
  Egy látványában realista, szép emberi dráma, melyben főhőseink megpróbálnak kapaszkodókat találva dacolni az elmúlással, valamint a magánnyal. Érzelmes, de sohasem giccses, szerethető karaktereket kínáló, egyszer sem unalmassá váló történet, mely gazdagíthatja befogadóit, és ráébresztheti arra, mi fontos valójában, hogy – hőseinkkel ellentétben – ne kelljen kapkodva a megbánás zsákutcáiban vergődnünk.

  Warrior – A végső menet
  Egy darabjaira hullott roncshalmaz – melyet máskülönben a család fogalmával jellemeznénk – újrakovácsolódását követhetjük figyelemmel ebben az MMA-bajnokság köré felépített, meglehetősen érzelmes drámában. Feszes forgatókönyv, jó rendezés, és lehengerlő színészi alakítások várják a szerencsés nézőt. Gavin O'Connor, író-rendező már A zsaruk becsületével meggyőzött arról, hogy érzékenyen tudja megírni mind a történetet, mind a karaktereket, és színészeit is képes csúcson járatni. Itt sem okoz csalódást.
  Adott Nick Nolte, az „önmagát” alakító ex-alkoholista apa, valamint Joel Edgerton és Tom Hardy testvérfigurái, akik hárman háromfelé szakadtak a régmúltban. Ilyen-olyan okokból, de végül egy ketrec köré szerveződnek és ez szembenézésre készteti hőseinket.
  Hardy hatalmas tehetség, sok filmben meggyőzött (kiválóan képes hozni a szétrobbanás közeli dühöngő őrültet), itt kifejezetten magas lángon ég az egész cselekmény folyamán. Edgerton is kedves színészem, meggyőzően hiteles, de amit Nolte letesz ebben a filmben az asztalra, arra nehéz szavakat találni. A visszafogott, megbánó próbálkozásoktól a teljes kifakadásig a teljes skálát bejárja. Hihetetlen élmény egy vásznon nézni ezt a három tehetséget. A mellékszereplőkre sem lehet panasz, senki nem rontja az összképet, de ők viszik a prímet.
  Küzdősport rajongóknak kihagyhatatlan darab, mivel egészen kivételes, ahogy követhetően, jól felépítve, a feszültséget ügyesen emelve vezeti végig (a felkészüléstől kezdve) a bajnokságot, s azon belül a meccsek egyikét-másikát (bár némely meccseknél erre nem jut idő, de ez pozitívum; ha megnézed, megérted). Ügyes a versenyzők sajátos stílusának hangsúlyozása is, így nem válik unalmassá az összecsapások sora.
  Mindazonáltal a küzdelem nem csak a ketrecben zajlik, sőt, sokkal fontosabb az a belső harc, amit fő figuráink önmagukban és önmagukkal vívnak. Nagyon könnyedén kötődünk hozzájuk, hála az őket alakító aktorok elképesztő beleéléssel ábrázolt játékának, és a történetüknek, melynek fordulatai még közelebb húznak hőseinkhez. Mindhármukat megértjük, ami élvezetes érzelmi hullámvasútra ültet fel, ugyanis egyrészt az egyes szereplők motivációi mentén velük együtt neheztelünk a többiekre, másrészt később – nézőpontot váltva – módosulnak ítéleteink. A film rendkívül jól megragadja a jogos harag, veszteségérzet, csalódás és a megbocsátás körüli lélektáncot. Felemelő, tanulságos, és minőségi szórakoztatást nyújt.
  Nem gondolom, hogy kevéssé ismert darab, de ki tudja: talán tétovázva kerülgetik, esetleg kimaradt a látókörből, így most bátran ajánlom mindenkinek, csak nyerhettek.

  #értékelés

  "Szerintem."

Új hozzászólás Aktív témák