Aktív témák

• #3 stevve veterán

  2005-02-27 00:10:16 #3

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  stevve

  veterán

  Megértettem amit sugalltál. Megértettem és felküzdöttem magam. Felálltam a padlóról és szembe tudtam nézni a világgal. Vártam a holnapokat, a reggeleket, hogy új reményt hozzanak. Talán holnap megváltozik minden. Holnap már emberként érezhetem magam. Lassú és fájdalmas gyógyulás volt.
  
  De megérte, mert mostmár a szemébe tudok nézni a világnak, azoknak, akik szembejönnek az utcán. Nem hajtom le a fejem, nem nézem semmibe magam.
  
  Most van egy barátnőm, aki megért, odaadó és szeret. Ezt azelőtt el sem tudtam képzelni. Most is sokszor csak nézem ahyogy alszik és arra gondolok, vajon ez tényleg igaz?
  
  De a magány valahogy sose tűnik el szívemből. Érzem, hogy itt van és néha rámtör és a padló felé taszít. Azt hiszem, az ember a legnagyobb tömegben is magányos lehet. Ez egy létforma...
  
  Mára ennyi.

• #2 stevve veterán

  2005-02-27 00:01:45 #2

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  stevve

  veterán

  Aztán valahogy már csak az írás segített enyhíteni a fájdalmamon. Csak írtam anélkül, hogy átgondoltam, átnéztem volna. Mindegy volt, csak már kijöjjenek belőlem ezek a dekadens érzések. De kudarcot vallottam. a magány mindannyiszor legyőzött. A padlón hevertem és nem láttam reményt. Nem érdekelt a nap, az élet, bezárkóztam magamba.
  
  Testemet koloncként vetettem a világ elé. Tapossanak, rúgjanak, ha akarnak. Nem érdekelt ez sem.
  
  Egy napon elköltöztünk. Háromszáz kilóméter választott el hirtelen mindentől, ami én voltam, ami az enyém volt. a világ még sötétebb lett és hidegebb.
  
  Akkor jöttél te. Mozdulatlanságom kezdett szertefoszlani és már hittem abban, hogy az én életem is lehet színes. De te nem ezért jöttél. Vezettél a sötétben, de minden közeledésemet leráztad magadról. A lelkembe láttál és szembe szálltál a bennem lakó magyánnyal. Borzalmasan fájt minden szavad, érintésed, mégis csak te voltál nekem akkor. Csak te. de te is elmentél és nekem kellett talpra állnom. Nélküled. Haragudtam rád, ám melletted visszavonult a depresszióm.

• #1 stevve veterán

  2005-02-26 23:49:46 #1

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  stevve

  veterán

  Érdekes dolog ez a blogolás. Digitális marhaság. Régen elővettem a sokadik gondolat-füzetemet és körmöltem bele. Most meg itt ülök a monitor előtt és egy nyilvános fórumba írok le mindent. Fura változás... Talán ez is a haladás része.
  
  Sokáig nem volt senkim és azt hittem, hogy a magány szüli a nyomasztóan sötét gondolatokat a fejembe. Azt hittem, hogy a magány egy állapot, mint a megfázás, amiből csak ki kell sétálni. Tévedtem. Az egyedüllét olyen különös formája a magány, ami egy idő után a társaddá válik és létforma lesz belőle.
  
  Megszoktam. Megszoktam, hogy esténként egyedül, csendben ülök az íróasztalomnál és bámulok a semmibe, miközben kiengedem fájóan lemondó gondolataimat. Ezeket aztán papírba szántott barázdákba hintem, kötegekbe rendezem és végül fiókom mélyére temetem.
  
  Verseket írtam szerelmeimnek, akik alaktalanul formálódtak fejemben vagy ha léteztek is, talán azt sem tudták ki vagyok. Mindeközben körülvettek az ismerősök, barátok, akiknek csupán egy maszkot engedtem látni. Egy maszkot, amit élettelen arcomra húhattam, hogy elhitessem velük: nincs velem semmi baj.

Aktív témák