2. Fórumok
  3. LOGOUT reakciók
  4. Zolaash: Hazafias versek

Új hozzászólás Aktív témák

  • #4 Gézengúz addikt
    Új Válasz #4
    Új hozzászólás
    Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra
    Privát üzenet küldése

    Gézengúz

    addikt

    Reményik Sándor: Eredj ha tudsz!

    Eredj, ha tudsz…
    Eredj, ha gondolod,
    hogy valahol, bárhol a nagy világon
    könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.
    Eredj…
    szállj, mint a fecske délnek,
    vagy északnak, mint a viharmadár,
    Magasából a mérhetetlen égnek.
    Kémleld a pontot,
    Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
    Eredj, ha tudsz.

    Eredj, ha hittelen
    Hiszed: a hontalanság odakünn
    Nem keserűbb, mint idebenn.
    Eredj, ha azt hiszed,
    Hogy odakünn a világban nem ácsol
    A lelkedből, az érző, élő fából
    Az emlékezés új kereszteket.
    A lelked csillapuló viharának
    Észrevétlen ezer új hangja támad,
    Süvít, sikolt.
    S az emlékezés keresztfáira
    Téged feszít a honvágy és a bánat.
    Eredj, ha nem hiszed.

    Hajdanában Mikes sem hitte ezt,
    Ki rab hazában élni nem tudott
    De vállán égett az örök kereszt
    S egy csillag Zágon felé mutatott.
    Ha esténként a csillagok
    fürödni a Márvány-tengerbe jártak
    Meglátogatták az itthoni árnyak.
    Szelíd emlékek: eszeveszett hordák
    A szívét kitépték.
    S hegyeken, tengereken túlra hordták…
    Eredj, ha tudsz.

    Ha majd úgy látod, minden elveszett
    Inkább, semmint hordani itt a jármot,
    Szórd a szélbe minden régi álmod,
    Ha úgy látod, hogy minden elveszett
    Menj őserdőkön, tengereken túlra
    Ajánlani fel két munkás kezed.
    Menj hát, ha teheted.

    Itthon maradok én!
    Károgva és sötéten,
    Mint téli varjú száraz jegenyén.
    Még nem tudom,
    Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
    De itthon maradok!
    Leszek örlő szú az idegen fában,
    Leszek az alj a felhajtott kupában,
    Az idegen vérben leszek a méreg,
    Miazma, láz lappangó rút féreg,
    De itthon maradok.

    Akarok lenni a halálharang,
    Mely temet bár, halló fülekbe cseng
    És lázít: visszavenni a mienk!
    Akarok lenni a gyújtózsinór,
    A kanóc vége, lángralobbant vér,
    Mely titkon kúszik tíz – száz évig
    Hamuban, éjben.
    Míg a keservek lőporához ér.
    És akkor…!

    Még nem tudom:
    Jut – e nekem egy nyugalmas sarok,
    De addig, varjú a száraz jegenyén:
    Én itthon maradok!

  • #3 Zolaash senior tag
    Új Válasz #3
    Új hozzászólás
    Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra
    Privát üzenet küldése

    Zolaash

    senior tag

    Igazán jó versek. :K Ha ismertek másokat akik csípik ezt a témát, irányítsátok ide őket! ;)

  • #2 CséZé őstag
    Új Válasz #2
    Új hozzászólás
    Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

    CséZé

    őstag

    Reményik Sándor - Nem nyugszunk bele!

    Téli szél a tar gallyakat fújja
    Mint az Isten égre tartott ujja
    Mint megcsúfolt, kikacagott álom
    Állunk egyedül a nagy világon.

    Elvették s most véle nagyra vannak
    Törött véres kardját a magyarnak.
    De még minden nép a sírját ássa
    Van szava, hogy világgá kiáltsa

    Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
    Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
    Tiporhatják szûz tiszta igazunk
    Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

    De hirdessük gúzsba kötött kézzel
    Sebes ajkkal, lázadó vérrel
    Idézve menny, pokol hatalmait
    Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

    Kezünk bár nem pihen a kardvason
    A szíveinkben nem lesz nyugalom.
    Jöhetnek jövõ századok s megint
    Csak felszakadnak régi sebeink.

    E sebek és e fájdalom örök.
    Ettõl vonaglik minden magyar rög
    Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
    Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

    Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
    Ettõl reszket lelke minden zugnak
    Puha szívek kõvé ettõl vállnak
    Kemény kövek élõ szívként fájnak.

    Amíg élünk ettõl fájunk, égünk
    Sírban ettõl nem lesz pihenésünk
    Ettõl szorul a kezünk ökölbe
    Ettõl sír a gyermek anyaölben.

    Fenyõmadár behavazott fákon
    Száraz haraszt téli pusztaságon
    A folyók, a fák, a füvek szelleme
    Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

    Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
    Versailles-ig lobogjon az üzenet
    Hogy megroppant bár karunk ereje
    Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

  • #1 szablya aktív tag
    Új Válasz #1
    Új hozzászólás
    Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

    szablya

    aktív tag

    Kányádi Sándor
    Nyergestető

    A néhai jó öreg Gaál Mózesre,
    gyermekkorom regélőjére is emlékezve

    Csíkországban, hol az erdők
    zöldebbek talán, mint máshol,
    ahol ezüst hangú rigók
    énekelnek a nagy fákon,
    s hol a fenyők olyan mélyen
    kapaszkodnak a vén földbe,
    kitépni vihar sem tudja
    másképpen, csak kettétörve,
    van ott a sok nagy hegy között
    egy szelíden, szépen hajló,
    mint egy nyereg, kit viselne
    mesebeli óriás ló.
    Úgy is hívják: Nyergestető;
    egyik kengyelvasa: Kászon,
    a másik meg, az innenső,
    itt csillogna Csíkkozmáson.
    Nemcsak szép, de híres hely is,
    fönn a tetőn a nyeregben
    ott zöldellnek a fenyőfák
    egész Csíkban a legszebben,
    ott eresztik legmélyebbre
    gyökerüket a vén törzsek,
    nem mozdulnak a viharban,
    inkább szálig kettétörnek.
    Évszázados az az erdő,
    áll azóta rendületlen,
    szabadságharcosok vére
    lüktet lenn a gyökerekben,
    mert temető ez az erdő,
    és kopjafa minden szál fa,
    itt esett el Gál Sándornak
    száznál is több katonája.
    Véres harc volt, a patak is
    vértől áradt azon reggel.
    Támadt a cár és a császár
    hatalmas nagy hadsereggel.
    De a védők nem rettentek
    - alig voltak, ha kétszázan -,
    álltak, mint a fenyők, a harc
    rettentő vad viharában.
    Végül csellel, árulással
    délre körülvették őket,
    meg nem adta magát székely,
    mint a szálfák, kettétörtek.
    Elámult az ellenség is
    ekkora bátorság láttán,
    zászlót hajtva temette el
    a hősöket a hegy hátán.
    Úgy haltak meg a székelyek,
    mind egy szálig, olyan bátran,
    mint az a görög háromszáz
    Termopüle szorosában.

    Nem tud róluk a nagyvilág,
    hőstettükről nem beszélnek,
    hírük nem őrzi legenda,
    dicsőítő harci ének,
    csak a sírjukon nőtt fenyők,
    fönn a tetőn, a nyeregben,
    s azért zöldell az az erdő
    egész Csíkban a legszebben.

    1965

Új hozzászólás Aktív témák