2. Fórumok
  3. LOGOUT reakciók
  4. A halál
Keresés

Új hozzászólás Aktív témák

  • #131 cilo9 aktív tag
    Új Válasz #131
    Új hozzászólás
    Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra
    Privát üzenet küldése

    cilo9

    aktív tag

    Tegnap este egy barátommal beszélgettem a cikkel kapcsolatosan a halálról. Sok minden szóba jött csak pár dolgot emlitek meg (nem könnyű átzökkenni, miközben teljesen más érzéseket tapasztalok meg jelenleg...hála égnek! :D)

    Szóval: arról beszélgettünk többek közt, hogy mi van a halál után. Sokan gondoljuk úgy, hogy valami van, pontosan ugye nem tudjuk, de azok akik már vissza jöttek azt mondják, hogy fényesség, nyugalom. Nem fizikai voltukba, de tovább élnek (a lelkük, a jellemük, ilyesmire gondolok). Akkor ezek szerint az élet után a halál bekövetkeztekor valami új kezdődik, mert úgymond akik visszatértek eltudták mesélni hogy ez-meg-az történt. De akkor az élet előtt (nevezzük fizikai létnek) is volt valami egy másik fajta létezés. Arra viszont nem emlékszünk (én legalábbis nem)...akkor a "fizikai létünkre" se fogunk emlékezni egy idő után,ha meghalunk...az új lét lesz természetes, mint a mostani (márha van ilyen).

    A barátom még a buddhizmust kapcsolta ide nekem, miszerint: Te (a jellemed, a tulajdonságaid, stb) egy lélek vagy, ami a jelenlegi fizikai testedben ölt képet. Ezelőtt már voltál sok minden (jó, rossz ember, állat, növény, stb) és a lelked vándorol, addig amíg meg nem tapasztalsz mindent. És a végső állapot, amikor úgymond mindent megéltél, a dalai láma...ezért lehet akár egy kisgyerek is a dalai láma (lásd: 7 év Tibetben). Nem tudom igy van-e, én nem olvastam egyelőre utána. Ez esetben viszont az merült fel bennem, hogy mi lesz velem ha meghalok, mint dalai láma??? És ezzel szinte visszajutottam az eredeti állapotba/kérdéshez! :)

    A mesterséges halállal kapcsolatban az Egyenesen át c. filmet ajánlották nekem.

  • #57 cilo9 aktív tag C^^ #41
    Új Válasz #57
    Új hozzászólás
    Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra
    Privát üzenet küldése

    cilo9

    aktív tag

    válasz C^^ #41 üzenetére

    Én teljes mértékig egyet értek a véleményeddel! :R

  • #38 cilo9 aktív tag Dany007 #33
    Új Válasz #38
    Új hozzászólás
    Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra
    Privát üzenet küldése

    cilo9

    aktív tag

    válasz Dany007 #33 üzenetére

    :) Jó tudni, hogy más is hasonlóan látja a dolgot!

    Mindenképp kell a dolog elfogadása, ahhoz hogy az ember kevesebbet agyaljon a dolgon. De ha jó dolog vesz körbe éppen, akkor eszembe se jutnak ilyenek, vagy ha van valaki mellettem, mert olyankor minden földi proléma eltörpül és a pozitív érzelmek teljesen a hatalmukba kerítenek. Ilyenkor érzem igazán, hogy az élet ajéndék, és igenis érdemes küzdeni, teljesíteni egyik napot a másik után.

    Nostrum: a halál annyiban az élet része, hogy az a záró momentum. De ugyanakkor valami újnak a kezdete is (szvsz). Nem hiszek a reinkarnációban, meg a mennyben vagy a pokolban, ugyanakkor nem kételkedem esetleges létezésükben sem. Szerintem valami van/lesz a halál után, mert azt nehezen képzelem el, hogy semmi nem lesz, majd csak fekszem ott. Kiváncsi vagyok mi lesz majd a tudattal, a lélekkel, a nem fizikai dolgokkal.

  • #31 cilo9 aktív tag
    Új Válasz #31
    Új hozzászólás
    Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra
    Privát üzenet küldése

    cilo9

    aktív tag

    Jó pár évvel ezelőtt rám is rámjött a halálon való folyamatos gondolkozás. Oka egyszerű: nem tudtam hova tenni a világ dolgaihoz képest. Hasonló gondolataim voltak nekem is. Minek jövök a világra, ha x év múlva eltávozom? Minek csináljak bármit is, úgyis meghalok? stb. Kb 1-1,5 évig rendszeresen álmodtam a halálról egy mindig ugyanazt a vizuális látvány hózó álomképben. A földet láttam, elöszőr közelebről, rajta egy tipikus temetővel és folyamatosan távolódtam, a föld egyre kisebb lett, de a temetőt mindig láttam. Szörnyű érzés volt minden alkalommal, szarul ébredtem, egyszerűen nem tudtam elképzelni, mi lesz velem ha elföldelnek. Hová kerülök? Ott leszek a sírban? És meddig? Mi lesz ott? Csupa olyan kérdés, amire ma se tudok válaszolni. De elmúlt az álom, (de az biztos hogy örökre emlékezni fogok erre a képre, és a kérdésekre meg arra az állapotra, amit közben megéltem) és már nem foglalkoztat ilyen szinten a dolog. Az élet egy ajándék! Amit meg kell hálálni és eszerint kell élni, cselekedni, megélni a pillanatokat!

    Én is úgy látom (ahogy már páran irták előttem), hogyha elérem az időskort, akkor már nem fog ekkora "fejfájást" okozni a dolog. Egy természetes dolog lesz (most is az azért, de egyelőre nem kívánom), ha a magammal szemben támasztott elvárásoknak eleget tudok tenni az életemben, akkor elégedett leszek, elmehetek már. Ehhez nem az kell hogy híres legyek és maradandót alkossak, hanem hogy saját magammal elégedett legyek, az életmódommal, az emberekkel való hozzáállásommal.

    Jelenleg inkább enegem is az rémiszt meg, hogy emberek milyen könnyedséggel képesek élete(ke)t kioltani. A hatalomért, a pénzért, akár már 1000 forintért is. És úgy mégrémisztőbb, hogy tudom, milyen könnyen elvehetek pusztán figyelmetlenséggel én egy másik életet, egy egész családot tehetek tönkre. Erre akkor ébredtem rá, mikor kb 6 éve totálkárra törtem a kocsinkat, az első szerelmem ült melettem, és nem elég hogy az ő életét elvehettem volna, de még a járdán közlekedőkét is, ha épp van ott valaki, mert ott fejeztem be az ütközést. Szörnyű volt belegondolni, ma is szörnyű!

Új hozzászólás Aktív témák