Keresés

Új hozzászólás Aktív témák

  • N0zer0

    senior tag

    válasz MurdR #27582 üzenetére

    Ha nem találod a Szoftverközpontban (ez amolyan ingyenes alkalmazásboltféle), akkor próbálj neten rákeresni. Sokszor a csomagkezelő is felismeri a csomagot, csak beírod a terminálba, hogy a program nevét, mintha már lenne telepítve. Erre a rendszer egy kis gondolkodás után beböffenti, hogy ilyen nincs a gépen, de a franctudjamianeveacsomagnak nevű csomag tartalmazza és telepítheted a apt-get install franctudjamianevecsomagnak utasítással. Aztán már tudod is, hogy mit telepítsél. Nem ördöngösség.

    Sajnos a Szoftverközpontban nem minden csomag látszik (bár a legtöbb látszik), ezért kell terminálból csomagkezelőzni. Néha a csomagkezelőnek meg kell adni alternatív tárolót, azt felveszi forrásként (add-apt-repository vagy a Szoftverközpont valamelyik fülénél is lehet ilyet hozzáadni, vagy a /etc/apt/sources.list fájlba is bele lehet szerkeszteni ), és utána már abból is lehet telepíteni, csak először kell hozzá egy apt-get update is, hogy átnézze a csomagkezelő az új tárolókat is, és nyilvántartásba vegye az azon lévő csomagokat is. Sok linuxos program weboldala eleve írja is, hogy hogyan kell telepíteni azt az illető programot Linuxra, milyen csomagnevet vagy tárolót kell megadni, csak be kell másolgatni a terminálba, de mindig csak 2-3 sor az egész, valami add-apt-repository vagy apt-get update, meg apt-get install az egész, rá fogsz ismerni, egy idő után kívülről fogok fújni ezeket a parancsokat.

    Esetleg még az szokott előfordulni, hogy ha kézzel letöltött .deb (Debian) csomagból telepítesz (ritka az ilyen, csak akkor javallott, ha nincs meg a program a csomagkezelőben, és a terminálban sem lehet kideríteni, hogy melyik csomagban van), akkor a dpkg -i /elérési/út/letoltott-csomag.deb utasítással telepítesz. Ez is egy út, de érdemesebb a csomagkezelőt használni. Persze a .deb csomagos telepítésnél a rendszer néha kitalálja, hogy az adott csomaghoz xy csomagok még hiányoznak, és leállítja a telepítést, de ilyenkor nem szabad megijedni, mert kiadod az apt-get install -f parancsot, és felteszi a hiányzó csomagokat is, meg a telepítendő alkalmazást is. Ez a .deb csomag kicsit sarkítva olyasmi, mint Windowson az .msi installer.

    Még ritkább eset, mikor tömörített bináris állományt telepítesz. Ez általában akármicsoda.tar.gz, vagy faxtudja.tar.bz2 formában van tálalva. Ez kibontod valamivel (terminálban tar xakármilyen kapcsolókkal, vagy valamilyen commanderes fájlkezelővel, vagy az Ubuntu archívumkezelőjével, ahogy tetszik) egy neked tetsző helyre és már futtathatod is, nem igényel külön telepítést, legfeljebb csinálsz neki kézzel ikont az indítómenübe vagy az Asztalra. Ritka, mikor még a futtatható állomány attribútumait át kell állítani, hogy futási jogokkal is rendelkezzen, általában a binárisok már eleve ilyen +x-es attribútumokkal jönnek. Arra figyelj, hogy Linux alatt nincs .exe fájl, a futtatható állományoknak nincs kiterjesztése (vagy ha ritkán mégis van, pl. .sh, x86 vagy x86-64, vagy akármi, de akkor sem fontos, mert a Linux ezeket nem kiterjesztésnek kezeli, hanem a fájlnév részének), legtöbbször csak programnév (nem pedig programnév.semmi) a fájl neve, ha belenézel valami viewerrel, akkor egy .exe fájlhoz hasonló krixkraxot látsz, csak nem MZ-blabla lesz az elején, hanem ELF-akármi, vagy ha szkript (kb. a .bat fájlhoz hasonlít), akkor #!/usr/bin/ bla-bla. A lényeg, hogy ezt el lehet indítani (rákattintasz fájlkezelőben, vagy a terminálba csak beírod a nevét, tipikusan /elérési/út/fájlnév formában vagy átváltasz: cd /elérési/út és utána új parancsként: ./fájlnév), ha van futási joga. Ez sem épp atomfizika.

    A legritkább az, ha forráskódból kell telepíteni, mert tényleg nincs meg az adott progi más formában, vagy megvan, de neked a legújabb verzió kell. Ilyenkor letöltöd a forráskódot, ez is tar.gz szerűség, ezt kitömöríted valahová. Általában tartalmazni szokott szöveges fájlban leírást (mondjuk majdnem mindig csak angolul), hogy hogyan kell lefordítani, telepíteni, de általában a telepítés menete a következő: a terminállal átváltasz oda, ahová kitömörítetted a forráskódot, és kiadod ezeket a parancsokat
    ./configure
    make
    make install

    Az első a forráskódok között lévő fordító szkriptet futtatja el, ezzel beállítódnak a fordítási paraméterek, lehet, hogy a szkript adatokat is be fog tőled kérni, és létrehozza a fordítási szkriptet. A make paranccsal történik a tulajdonképpeni lefordítás, amit a fordítási szkript vezérel le. Ha ezzel kész van, akkor már a program használható, de általában itt még nem állnak meg, hanem a make install paranccsal beteszik a többi program közé, tipikusan a /usr/bin mappába, de ez nem kötelező (bár egyes esetekben javallott lehet).

    A forráskódból telepítésnek egy speciális válfaja az SVN-ből vagy Git-ből telepítés. Ennek a menete is azonos a sima forráskódos telepítéssel, legfeljebb a szokásos configure/make-es parancsokat megelőzi az:
    svn -kapcsolók svn://szervercíme.org/bla-bla/programneve
    vagy
    git clone -kapcsolók http://github.com/bla-bla/programneve.git
    sor. Ilyenkor ezekből a forrásokból tölti le a forráskódot, amit aztán le lehet fordítani. A legtöbb programnál a weboldalon írják, hogy hogyan kell Gitből vagy SVN-ből telepíteni, szóval nem neked kell kitalálni, csak a konkrétumokat egy az egyben be kell illeszti a terminálba. Persze ez csak a legelvetemültebbeknek van, az az előnye, hogy így az adott alkalmazásnak a legfrissebb verzióját töltheted le és fordíthatod le, gyakran olyan frisset, hogy még forró és ropog, 1 vagy 0 napos, esetleg néhány órás vagy pár perces. Viszont kezdőként nem erre kéne rámenned, hanem alapvetően a Szoftverközpontot és a csomagkezelőt kéne használnod. Minden szempontból az a legbiztosabb, legproblémamentesebb, legkényelmesebb. Elsőre mindez egy áttekinthetetlen, túlbonyolított katyvasznak tűnik, de időben át lehet látni.

Új hozzászólás Aktív témák